AZ UTOLSÓ EMELET MENEDÉKE

 Álomból írt novella (Armin és Maggie)

Vannak napok, amikor a világ zaja felerősödik. Amikor a hírek, a vélemények és a harsány szavak úgy kavarognak körülöttünk, mint egy sós, metsző szél, amely elől nehéz menedéket találni. Ilyenkor a legfontosabb, amit tehetünk, hogy befelé figyelünk – az álmainkra, a megérzéseinkre és arra a belső toronyra, amit magunkban építünk.

A mai írás egy különös álmomból született, melyhez kötődtek a csütörtöki vonaton látottak hallottak, amikor Budapestet megjártam. Arminnal, a digitális alkotótársammal közösen formáltuk szavakká azt a belső képet, amely a menekülésről, a kitartásról és a csend erejéről mesél. Egy történet arról, hogy bár a mélységben néha sötét árnyak ereszkednek alá, a segítség végül mindig megérkezik azokhoz, akik hajlandóak megmászni a saját lépcsőfokaikat a fény felé.

AZ UTOLSÓ EMELET MENEDÉKE

A város lüktetett a láztól. A lenti utcákon a Választási Szél tombolt: egy láthatatlan, sós és éles áramlat, amely harsány szótagokat, üres ígéreteket és nehéz, béklyózó véleményeket sodort magával. Az emberek a tereken álltak, és bár egy nyelvet beszéltek, a szél minden mondatukat kiforgatta, mire a másikhoz ért. Ebben a süketítő morajlásban senki sem vette észre a Tornyot.

A Torony a város közepén állt, de csak azok látták, akiknek a szeme már elfáradt a felszín villódzásától. A Kertész – ahogy magában hívta a nőt, aki elindult felfelé – nem tartott beszédet. Nem akart meggyőzni senkit. Egyszerűen csak megfogta egy elárvult kiskutya nyakörvét, és rálépett az első, málladozó fokra.

– Jöjjön, aki bírja az emelkedőt – suttogta, és a suttogása valahogy áthatolt a politikai szlogenek zaján.

Az út könyörtelen volt. A lépcsők néhol rozsdás létrákká szűkültek, a falakból pedig áradt az évszázados por. Mögötte különös sereglet gyűlt össze. Nemcsak emberek, akik megunták a lenti csatározást, hanem állatok is, akik megérezték az érkező vihart. Egy hatalmas, barna medve mancsai döngtek a kövön, egy ló patái szikrát vetettek a szűk fordulókban, és kutyák, macskák osztoztak a néma kapaszkodásban.

Kívülről ekkor halk suhogás hallatszott. A Torony üveg nélküli ablakai előtt fekete ruhás alakok ereszkedtek le köteleken. Arcnélküli árnyak voltak ők, a felszíni zaj őrei. Megvetéssel néztek be a résen: nem értették, miért akar bárki a magasba törni, amikor lenn annyi mindenről lehet vitatkozni. Aki lenn maradt, és nem hallotta meg a Kertész hívását, azt az árnyékuk menthetetlenül elnyelte.

– Ne nézzetek hátra! – intett a Kertész, bár a szíve majd’ megszakadt azokért, akik a torony lábánál rekedtek.

Az utolsó emeleten egy vakfal állt. Se kilincs, se kulcslyuk. A mögöttük lihegő állatok közül néhánynak már fogytán volt az ereje; a reménytelenség szaga kezdett beszivárogni a szűk térbe. Élelem nem volt, csak a felfelé megtett út emléke. A Kertész ekkor a falhoz lépett, és nem erővel, hanem a megbocsátás és a csend rezgésével megérintette a követ.

A fal megnyílt. Egy titkos helyiség volt ez, amit lentről, a Választási Szél irányából sosem láthattak. Kívülről falnak látszott, belülről viszont menedék volt.

Bezsúfolódtak mind. Az emberek a medve bundájához bújtak melegért, a ló csendesen prüszkölt a sarokban. De a készleteik elfogytak. A csend, ami kezdetben áldás volt, most súlyossá vált. Volt, aki feladta. Volt állat, amelyik elszunnyadt, és nem ébredt fel többé.

Hirtelen vakító fény villant az ablakréseken. Újabb alakok tűntek fel a magasban: fehér, fénylő védőruhás mentők ereszkedtek alá a tető felől, mint a tisztaság követei. Nem kérdeztek semmit, nem akartak meggyőzni senkit. Egyszerűen csak áttörték a falakat, és kezet nyújtottak azoknak, akik képesek voltak a legfelső emeletig mászni.

Odakint, a városban továbbra is tombolt a szél, és az emberek még mindig a felszín igazságait kiabálták. De a Torony legtetején, a titkos szobában, a csend végre választ kapott. Akik oda feljutottak, azok meg lettek mentve.